Dr. Kovács Károly PhD (oec), cégünk alapítójának, A víziközmű infrastruktúra pótlási szükségletei, társadalmi szerepvállalás - szolidaritási kényszerek címen benyújtott doktori értekezésének eredményei „tudományos újdonságot jelentenek, és segíthetik a következő évtizedek nagy kihívásának, a víziközmű infrastruktúra pótlás problémájának a megoldását”, mondja értékelője. Károly a dolgozat egyik fő elemként azzal a jelenséggel foglalkozott, hogy a települési víziközmű szolgáltatást biztosító víz- és csatorna hálózatok, és a hozzájuk kapcsolódó létesítmények, valamennyi egyéb közszolgáltatás alapját képező infrastruktúránál drágábbak, ugyanakkor a víz- és csatorna szolgáltatás díja a legalacsonyabb a háztartási kiadások között. A vízellátás és annak alapját képező infrastruktúra biztosításának költségigénye különböző társadalmi rétegződések mentén is markáns különbséget mutat. Minél kisebb az ellátási egység, a település mérete, annál magasabbak az egy főre jutó infrastruktúra és szolgáltatási költségek, ugyanakkor az itt rendelkezésre álló jövedelmek a legalacsonyabbak- összegezte dolgozatában. A víziközmű infrastruktúra egy lakosra vetített pótlási költségei a kisebb településeken többszörösét teszik ki a nagyobb településeken élőkének, és bár a kisebb településeken csekély mértékben magasabbak szolgáltatási díjak, de messze nem fedezik a többletköltségeket. Az egy főre jutó pótlási szükségletek az egy főre eső vezetékhosszokkal mutatnak szoros összefüggést, melyek kis települések a nagyobb települések értékeinek ötszörösét teszik ki. A kis és nagy településen élő társadalmi csoportok tisztában vannak a települési víz- és csatorna szolgáltatás költségeinek település mérettől függő jelentős különbségeivel. Érzékelik az infrastruktúra megújításának szükségességét, és bár az egyik oldalról igénylik, másik oldalról pedig készek annak kompenzálására, a szolidaritásra és társadalmi szerepvállalásra, azonban nem ismerik annak súlyát és mértékét.
Dolgozatában rávilágított arra, hogy a díjbefizetések 94%-át kellene pótlási költségre fedezetként félretenni ahhoz, hogy a teljes rendszer hosszútávon önfinanszírozó legyen. Ajánlásként megfogalmazta, hogy az ágazatok közötti (víz-csatorna) vagyongazdálkodás összevonásával, valamint a települési vagyongazdálkodás regionális kezelésével (víziközmű rendszerek regionális összevonásával) a pótlási szükségletek költségei időben kiegyenlítettebbé, és ezáltal a díjakban kezelhetőbbé válnak. A disszertáció kutatásának alapját 714 településének adatai képezték, melyeken mind a víz-, mind a szennyvíz közmű vagyonértékeléseket elvégezték.
A dolgozat a mérnökök és közgazdászok közös nyelvén szól, olyan tudományos eredményeket felmutatva, melyek a fenntartható víziközmű szolgáltatás szempontjából a jövőbeni feladatok mérföldköveit azonosítják. A dolgozat egyik értékelője, Dr. Ijjas István, Prof. Emeritus, BME a dolgozat nagy erősségeként az alapos hazai és nemzetközi kitekintést és gyakorlati szemléletet emelte ki, valamint elmondta, hogy Kovács Károly eredményeinek értékét növeli az, hogy nem minőségi megállapításokat tesz, hanem konkrét számokkal támasztja alá a hipotéziseit. Az értekezés egyik legnagyobb érdeme az, hogy ilyen „kemény” számokat mond, amelyek nagyságából látszik, hogy nagyon súlyos az infrastruktúra pótlások elmaradásának a helyzete, és ezekkel a politikusok és a társadalom számára igazolja, hogy joggal kongatja meg a vészharangot.
Caty Werey, a Strasbourg-i egyetem kutatómérnöke, a dolgozat nemzetközi értékelője megállapította, hogy az értekezés rámutat a kis és nagy települések közötti különbségekre mind a pótlási szükségletek vízdíjakban megjelenő fedezete tekintetében, mind pedig a népesség fizetési hajlandóságára, hogy a település, vagy az ország egyéb területein történő pótlásért fizessenek, ezzel szolidaritást mutatva a legkisebb települések iránt a vízdíjak alakítása és az egyéb adók átadása révén, vagy akár az egységes nemzeti vízdíjban való megállapodással. Ez a kutatási munka új kérdéseket vet fel a hálózatok vagyongazdálkodásával kapcsolatos kutatás területén egyaránt. Károly disszertációjában megállapítja, hogy a növekvő fogyasztói és környezetvédelmi elvárásokat, igényeket, a klíma-, vízjárás-, vízminőségváltozás mellett is kielégíteni képes szolgáltatói készség fenntartása és fejlesztése érdekében biztosítani kell az eszközérték alapú innovációs forrás biztosítását, a tudásalapú humánerőforrás gazdálkodást, az életciklus költség alapú döntéselőkészítést. A kistelepüléseket megtartó horizontális-, valamint a jövő nemzedéket támogató vertikális szolidaritás biztosításán túl erősíteni szükséges a társadalmi szerepvállalási készséget, a víz-érték kommunikációt, valamint az ezzel összefüggő szemléletformálást.
